A betű lényegében írásra való. De az alkotó szándék hamar felismerte, hogy önmagán túlmutató művészeti médiummá nemesíthető. Akár a hagyományos, akár a progresszív vagy kísérleti tipográfia kereteiben zajlik a kreatív folyamat, a betű által a jelentésen túli képi harmónia vagy épp provokatív diszharmónia létrahozásása önálló céllá is válhat.
A figyelem felkeltése és ideális esetben annak megtartása az írásnak a benne foglalt üzeneten túli fő ambíciója. Akár olyan végletes formában is, amikor már nem az üzenet tartalma, hanem annak puszta ténye az üzenet maga. Az írás, a betű művészete soha nem alakul önmagáért. Kontextuális vácuumban a betű élettelen. Sejtjeinek a mindenkori szellemi háttér és a minket körbefogó rendszer egysége vagy épp annak változása ad életet.
Van kor, amikor a betű az egységes világkép üzenetét, és van, hogy annak válságát, szétesését hirdeti. Van úgy, hogy a betű egységét tiszteletben tartva csak annak képi összefüggéseit alakítva jutunk el a különlegeshez. Van azonban olyan helyzet is, amikor már a betű genetikai egysége sem érinthetetlen. Szétszedhető és újra összerakható addig nem létező formai újraképzéseket létrehozva, hogy a betű érzéki csomagolásává válhasson a kutató intellektus üzenetének.