A betű lényegében írásra való. De az alkotó szándék hamar felismerte, hogy önmagán túlmutató művészeti médiummá nemesíthető. Akár a hagyományos, akár a progresszív vagy kísérleti tipográfia kereteiben zajlik a kreatív folyamat, a betű által a jelentésen túli képi harmónia vagy épp provokatív diszharmónia létrehozása önálló céllá is válhat.
Az írásnak a benne foglalt üzeneten túli fő ambíciója a figyelem felkeltése és ideális esetben annak megtartása. Akár olyan végletes formában is, amikor már nem az üzenet tartalma, hanem annak puszta ténye az üzenet maga. Az írás, a betű művészete soha nem alakul önmagáért. Kontextuális vákuumban a betű élettelen. Sejtjeinek a mindenkori szellemi háttér és a minket körbefogó rendszer egysége vagy épp annak változása ad életet.
Van olyan korszak, amikor a betű az egységes világkép üzenetét hirdeti, és van olyan is, hogy annak válságát, szétesését fejezi ki. Van úgy, hogy a betű egységét tiszteletben tartva, csak annak képi összefüggéseit alakítva jutunk el a különlegeshez. Van azonban olyan helyzet is, amikor már a betű genetikai egysége sem érinthetetlen. A betű szétszedhető és újra összerakható addig nem létező formai újraképzéseket létrehozva, amely a kutató intellektus üzenetének érzéki csomagolásává válhat.