Sokan máig úgy vélik, hogy a kép és az írás két, eredendően eltérő formája a közlésnek, holott számtalan példa bizonyítja ennek az ellenkezőjét. Hiszen elegendő, ha felidézzük természetes igényünket a verbális közlés kifejező, képszerű jellege iránt. De ugyanígy jó érv, ha utalunk az ősi írásformák képi származására, melyek hosszú fejlődés után elvont alakjukban is hűségesen közvetítik vizuális eredetüket.
A hangjelölő írásmódok ókori megjelenésekor az egyes betűk már nevükben is hordozták azt a kiejtett szót, amelyet felidézni kívántak. De a szépírás, a kalligráfia a gondolatok közvetítése mellett esztétikai élmény is volt – és talán az maradt mind a mai napig. A nyomtatás születése után pedig a tipográfia az írásjelek – az olvasó ember szeme számára oly gyönyörködtető, de az olvasás rutinjában gyakran észre sem vett – szépségére épül az ólombetűk használatbavétele óta napjaink pixelben számolt képvilágáig.
Azonban lehet, hogy ennél többről is szó van. Közel fél évszázada annak, hogy felbukkant Jacques Derrida kifejezése, a graféma, amely az iratosság, jelenlét és távollét játékában az írást, a betűt egy tágabb kontextusba helyezi és a szavak alakját, a betűk formáját, közvetve a tipográfia súlyát, jelentőségét és rangját is rendkívül megnöveli. A feladat tehát a mai, digitálisnak is nevezett korban sem lett kisebb, hiszen létünk elő-iratossága egy olyasféle kihívást is magában foglal, amelynek során ismét – újra és újra – össze kell kötnünk a láthatót és a mondhatót.
A Soproni Egyetem SKK Alkalmazott Művészeti Intézetében gondozott három alapszak egyike a tervezőgrafikus, illetve az erre épülő mesterszak. Az itt oktató tanárok számára persze a tipográfia nem csupán az ilyesféle, messzire vezető megfontolásokhoz kapcsolhatóan vált kiemelt jelentőségűvé, hiszen ők inspiráló és korszerű körülmények között, a helyi tradíciókkal is számot vetve, a tipográfia iránti szeretetet, figyelmet és szakmai tudást szeretnék megosztani hallgatóikkal az itt töltött évek alatt.